Tigers 31.rész

- Elkísérlek, úgyis ígértem valamit.
- Na, annak se alvás lesz a vége.
- Helló, kistigris!

- Ne szólj be, Cassanova! 

- Reggel óta most találkozunk először. Ennyi igazán belefér.

- De ha nem ez lenne az első, akkor is beszólnál...

- Az is igaz... valamelyest.

- Na akkor mi mentünk, pápá. - válaszukat meg sem várva indultam el, magammal húztam a manómat is.

- De sietősre vetted hirtelen.

- Én tényleg aludni szeretnék... először.

- Először... és utána?

- Azt majd meglátjuk - kacsintottam - Te mit szeretnél?

- Tényleg jól fog jönni egy kis pihenés, aztán meg majd meglátjuk.

- Eto... A szüleidnek mikor mutatsz be, eldöntötted már?

- Szerintem a buli után valamelyik nap.

- Rendben. - közben beengedtem magunkat a házba. A táskámat ledobtam egy székre, majd az ágy felé indultam, és végignyúltam rajta.

- Na gyere! - befeküdtem mellé, fejét picit megemeltem és alá csúsztattam a karomat. Óvatosan magam felé fordítottam és megöleltem. - Szép álmokat!

- De gyorsan leléptek...

- Nem csodálom, Kage olyan volt, mint egy zombi... lassan viszont nekünk is indulni kéne.

- Csak nem úgy döntöttél, hogy átjössz?

- Mondtam ilyet egy szóval is? Egyébként kéne?

- Jöhetnél. - kacsintottam rá.

- Miért, nem tudsz egyedül tanulni?

- Nem...

- Ez esetben, sziasztok! Mennem kell korrepetálni ezt a nagyeszűt.

- Szevasztok srácok. - köszöntem el.

- Te vezetsz, te tudod az utat.

Megragadtam a kezét, és magam után húztam.

- A gyakorlati bioszon kívül akarsz valamit tényleg tanulni?

- Nem nagyon...

- Gondolhattam volna... de ne számíts sokra.

- Miért ne? Talán nem jövök be neked?

- De, nagyon is. Viszont nem akarom, hogy olyan könnyű dolgod legyen velem, mint a többi lánnyal.

- Szeretem a kihívásokat. - vigyorogtam.

- Akkor készülj fel a hosszú hadjáratra.

- A költséges, és kimerítő hosszú hadjáratra. – sóhajtottam.

- Hidd el, megéri a harc.

- Azt látom. - mértem végig alaposan.

- Talán ennyire tetszik, amit látsz? - léptem hozzá közelebb.

Egy hirtelen mozdulattal magamhoz húztam, és megcsókoltam.

- Nyugi, kistigris! - toltam kicsit arrébb - Nem sietünk sehova.

- Én csak válaszoltam a kérdésedre. - néztem rá ártatlanul.

- Szavakkal is megtehetted volna.

- Az úgy nem izgi...

- Csak a saját helyzetedet bonyolítod...

- Miért is?

- Mert minél jobban próbálkozol, annál elutasítóbb leszek. Szóval vegyél vissza, és várj türelemmel!

- Kegyetlen vagy...

- Tudom, de nekem is megéri.

Felsóhajtottam. - Itt is vagyunk.

- Hm, jól néz ki. A szüleid nincsenek itthon?

- De, elvileg anyu itthon van...

- És nem fog... már hogy lepődne meg, hiszen kb. minden nap más csajt hoztál fel.

- Ahogy mondod... de ha jó kislány leszel, ez meg fog változni. - mosolyogtam rá.

- Inkább neked kell szófogadó kiscicának lenned, hogy ne tegyem ki a szűrödet.

- Azt hiszed, az annyira könnyű? – vigyorogtam.

- Nem is gondolnád, hogy mennyire. De esetleg nem nyitnád ki az ajtót?

- Máris. - cselekedtem, majd magam elé engedtem - Csak utánad my lady.

- Köszönöm, kistigris. - beljebb menve még jobban megtetszett a hely - Mit is dolgoznak a szüleid?

- Apu orvos, anyu gyógytornász.

- Úgy tűnik, jól keresnek vele. Viszont még mindig nem értem, hogy miért is hoztál el hozzád?

- Talán nem akarod, hogy megmutassam a házunkat? És a szobámat?

- Úgy érted, jobb, ha kiismerem magam nálatok, hogy később hajnalok hajnalán is kitaláljak innen?

- Minek lépnél le te hajnalban? - pislogtam értetlenül.

- Hát... ha esetleg nem szeretnéd, hogy anyukádék nálad találjanak.

- Már megszokták. - amikor beléptünk a konyhába, anyám mosolyogva köszönt, meg sem lepődött, hogy nem egyedül jöttem.

- Sziasztok! Én vagyok Yesung anyukája. - nyújtottam, oda a kezemet a lánynak.

- Kim Sun Jae vagyok. – köszöntem.

- Szervusz. Kértek valamit?

- Sunny? - néztem rá.

- Nem, köszönöm.

- Ez esetben a szobámban leszünk. Mondd meg öcsinek, hogy ne merjen zavarni...

- Majd mondom neki. De semmi butaságot ne csinálj! - bár ez hiába is mondom neki.

- Ne aggódj, most kivételesen nem terveztem.

- Úgy tűnik, végre hallgatsz rám.

- Tehetek mást?

- Nem igazán. - mosolyogtam.

- Na látod... - mondtam, majd elindultam az emeletre, a szobám irányába.

Csendben követtem őt, majd mikor odaértünk, egy pillanatra megtorpantam a küszöbnél...

- Mi a baj? - fordultam hátra.

- Jah...semmi. Csak elgondolkodtam valamin.

- Ugyan, gyere már, nem harapok. Megígérem.

- Nem is hagynám. - öltöttem ki nyelvem.

- Ha nagyon rajta lennék az ügyön, esélyed sem lenne. - pislogtam felé sunyin, majd ledobtam magam az ágyra, és kényelembe helyeztem magam - Szóval ez lenne az én birodalmam...

- Hm, nem rossz...

- Örülök, hogy átjöttél.

- Tényleg?

- Nem úgy néz ki?

- Nem tudom, olyan fura... de tulajdonképp jó, csak... azt hiszem, kicsit összezavarodtam.

- Miért is? - ültem fel, majd megveregettem magam mellett a matracot.

- Nem tudom... - leültem mellé az ágyra.

Átkaroltam a vállát. - Lazíts.

- Meg lesz. - kibújtam karja alól és elterültem az ágyon - Milyen puha...

- Tetszik? - hajoltam fölé, egészen közel.

- Igen, de... mire készülsz már megint?

- Semmire. - homlokon csókoltam.

- Miért nem tudsz mindig ilyen cuki lenni?

- Nehezen megy ám...

- Pedig mindkettőnknek jobb lenne, hidd el. - megcirógattam nyakát.

Jólesően felmordultam.

- Nahát, a kiscica még dorombolni is tud?

- A kiscica elég sok mindent tud, de az ösztönei könnyen eluralkodnak rajta...

- Ezért tartjuk szépen kordában azokat a kósza ösztönöket.

- Te könnyen beszélsz...

- Miért is beszélek én könnyen?

- Mert te tudsz az eszeddel gondolkozni. Tudod, engem nem csak az irányít...

- Tudom, ez is. - finoman végigsimítottam mellkasától egészen zipzárjáig.

- Ahh! - nyögtem fel - Remélem élvezed, hogy kínzol...

- Kifejezetten. De egy cica szereti, ha simogatják, nem? - elemeltem kezemet.

- De, csak... - puszilgatni kezdtem az arcát - Kívánlak. - súgtam a fülébe.

- Mindnek ezt mondtad?

- Nem nagyon beszélgettem velük, tudod, nem érdekelt, hogy kicsodák...

- Eleinte én sem érdekeltelek... változott volna a dolog?

- Ha nem így lenne, nem hoztalak volna haza.

- Akkor sem kaphatsz meg rögtön az első alkalommal.

- Tisztában vagyok vele...

- Ennek örülök. - visszalöktem a helyére és fölé hajoltam...

- Na mi van cica? - vigyorogtam rá.

- Itt inkább te vagy a cica. - bal könyökömön támaszkodva elkezdtem birizgálni ingének gombjait...

- Megőrjítesz!

- Most mondjam, hogy az a célom?

- Vigyázz, mert veszélyes játékot játszol!

- Tisztában vagyok vele, de sokat nem tehetsz...

- Ha sokáig húzod az agyam, olyat fogok tenni, amit később megbánok...

- Nem tehetsz semmit, anyud és öcséd is itthon van. Könnyen hívhatok segítséget.

- Azt te csak hiszed... de nem szeretném, ha sor kerülne rá.

- Akkor hagyd, hogy kedvemre játszadozzak azokkal a fránya gombokkal. Abból még nem lesz semmi.

Próbáltam lazítani, és nem foglalkozni azzal, hogy egyre kevésbé férek el a nadrágomban.

- Azt hiszem, lassan haza kéne mennem. - ültem fel váratlanul - Anyumnak nem mondtam, hogy későn érnék haza.

- Komolyan itt akarsz hagyni? Így? - dünnyögtem.

- Feltételezem, meg tudod oldani...Vagy segítség kell?

- Hát, ami azt illeti, jobban örülnék, ha segítenél...

- Hogy gondoltad? - ráültem combjaira.

- Szerintem nem kell elmagyaráznom…

- Hmhmhm... mit is tehetnék? - lehúztam zipzárját... Óvatosan benyúltam a keletkezett résen és párszor végighúztam a kezem férfiasságán...

- Anyám... - nyögtem.

- Még a végén tényleg feljön... - kiszedtem kezem, lejjebb húztam farmerját alsójával együtt, majd visszatértem lüktető tagjának kényeztetéséhez...

- Nem fog... jól szige-tel az ajtó. - ahogy munkálkodott, egy jóleső nyögés szakadt fel torkomból.

- Mi van, kistigrisem, élvezed? - egyre gyorsabban mozgattam kezemet.

- Ahh, nem ish tudod mennyire...

- De, tudom... érzem.

- Én... mindjárt...

A lehető leggyorsabban mozgattam ujjaimat fel-le becsességén...

Hamar elért a beteljesülés, hála JaeJae munkájának

- Remélem, most egy ideig nyugton maradsz... zsepit hol találhatok?

- Ott. - böktem az éjjeliszekrény felé.

- Köszi. - áthajoltam fölötte és kiszedtem pár pzs-t a dobozból, majd visszaültem.

- Igazából nekem kellene megköszönnöm, hogy nem hagytál itt...

- Mint mondtam, most egy ideig ne számíts sokra.

Megragadtam a karját, magamra húztam, majd szorosan megöleltem.

- Bújik is a kiscica? Milyen édes. - öleltem vissza.

- Néha azt is kell, nem?

- Dehogynem, sőt. Inkább ezt kéne, mint az újabb... öhm..."töltési" lehetőségeket keresni.

- De ez nem illik az imidzsemhez...

- Márpedig valamilyen szinten kénytelen leszel átszokni az új rendszerre... főleg, ha tényleg szeretnél tőlem valamit. Nem mondom azt, hogy teljes mértékben változz meg, de néhány dolgon javítanunk kell.

- Hát mégsem nem vagyok tökéletes?

- Senki sem az. Viszont tényleg mennem kell. - nyomtam egy puszit arcára.

- Kár...

- Holnap megint találkozunk, ne aggódj. - mosolyogtam.

- Remélem is! Hazakísérjelek?

- Ha szeretnél...

- Úgy gondolom, ez az illő. Vagy nem?

- Igazad lehet. Akkor szedd össze magad és menjünk.

Gyorsan összekaptam magam. - Kész is vagyok.

- Mint a villám. - felkaptam a táskámat és elindultam lefelé...

- Úgy menekülsz, mintha ijesztő lennék... - nevettem fel halkan.

- Csak arra céloztam, hogy milyen gyorsan elkészültél... egyébként meg nem menekülök, csak nem szeretek balhézni a szüleimmel.

- Kimagyarázom, ne félj.

- Ó, nem félek én attól... Viszlát, remélem hamarosan találkozunk.

- Biztos vagyok benne. - mosolyogtam rá.