Tigers 32.rész

- Már csak a duó és mi maradtunk...

- Talán zavarunk?

- Nem azért mondtam, csak megjegyeztem.

- És most mihez kezdünk?

- Nem tudom... fiúk?

- Nincs terv...      

- Átjön hozzám.

- Igen? Mikor döntöttem így?

- Most.

- Csak aztán ne csináljatok semmi butaságot.

- Minek nézel te minket? 

- Az okos nagy fiaimnak, akik figyelmeztetés nélkül... jobb esetben figyelmeztetés nélkül tudják, hogy mit szabad és mit nem.

- Lehet, hogy nagyok, de hogy okosak...

- Kössz... apu. - néztem rá sértődötten.

- Most mi van?

- Inkább menjünk. - fogtam meg a karját.

- Bye, ősök! - intettem feléjük.

- Sziasztok!

- Ős??

- Ezek szerint... nem vagyok még annyira öreg. Vagy úgy nézek ki?

- Dehogy is!

- Akkor jó, már azt hittem. Te is elég jól tartod magad. - nevetgéltem.

- Ugye? Meg sem mondanád, hogy már elmúltam 600 éves. – viccelődtem.

- Egy százast letagadhatsz egészen nyugodtan... nagyon fiatalos vagy.

- Csak egyet? Hajjajj...

- Na jó, másfelet... esetleg kettőt.

- Az már jobban hangzik.

- Akkor... holnap megyek hozzátok?

- Ahogy mondod.

- Valami fontos információ, ami tudnom kéne?

- Öhm... add önmagad, és nem lehet baj...

- Hát, ezzel nem segítettél sokat... de majd megoldom. Minden esetre el ne mozdulj holnap mellőlem, ha lehet.

- Ne aggódj, nem fogok... de ne félj, a szüleim nem esznek meg.

- Azért mégiscsak ez lesz az első alkalom, hogy találkozok velük, és félek, hogy rossz lesz az első benyomásuk. Főleg, ha megtudják azt...

- Arról te igazán nem tehetsz...

- De büszke sem lehetek rá.

- Ne aggódj, ezért nem ítélhetnek el

- Biztos? Mert ez talán az egyetlen dolog, ami zavar.

- Biztos.

- Akkor jó. - mosolyogva öleltem át.

Visszaöleltem. - És most mihez van kedved?

- Hazamenni még nincs. Mit szólsz egy sétához?

- Benne vagyok. Nézzük meg a tavat a parkban, az olyan szép.

- Oké. - tenyeremet az övébe csúsztattam és összekulcsoltam ujjainkat - Indulhatunk is.

Rámosolyogtam és elindultam, lassan, ráérősen

- Olyan jó ez a nyugalom. Bárcsak mindig ilyen lenne a napunk…

- Ez a srácok mellett lehetetlen kívánság...

- Sajnos tudom. Kyuhyun és Eunhyuk még csak elmegy, de Yesung és Donghae... mindig beszólnak...

- Idővel megszokod majd őket. - mosolyogtam biztatóan.

- Remélhetőleg. Amúgy régóta ismered őket, vagy csak mióta együtt játszotok?

- Hát, Yesungot lassan 12 éve... családi kapcsolatok miatt, a majmok pedig egy suliba jártak vele régen is, így hallásból őket is régebb óta, Kyuhyunnal pedig egy bulin futottam össze , még 8. végén , ha jól emlékszem.

-Szóval régóta.Ha nekem is ilyen barátaim lettek volna...Inkább nem rágódok a múlton,a jelen jobban tetszik.

- Remélem, velünk jobb emlékeid lesznek. – mosolyogtam.

- Már most ezerszer jobbak. Főleg veled... - halkultam el a végére.

Csendben mosolyogtam. - Itt is vagyunk, fordultam be egy keskeny ösvényre

- Hova hoztál te engem?

- A tóhoz , menj csak, nézd milyen szép, a kanyar után már látszik.

Előre szaladtam és pár lépésre a víztől megálltam. Tényleg gyönyörű volt... tavirózsák és vadkacsák ringatóztak a felszínen, alig néhány ember lézengett csak a környéken...

Mögé léptem, hátulról megöleltem, fejemet a vállán nyugtattam.

- Nem állhatna meg itt az idő? - döntöttem fejemet mellkasának.

- Túl szép lenne.

- Olyan nagy kívánság?

- Nem tudom, én örülnék, ha teljesülne.

- Én is... Tudod, nem hittem volna, hogy azok után bárkiben is ilyen hamar meg tudnék bízni. Te valamiért mégis képes voltál áttörni a falamon... szinte pillanatok alatt.

- Az én vonzerőmnek senki nem tud ellenállni – viccelődtem.

- Lehet benne valami, de... nem hiszem, hogy csak ezért lenne.

- Nem tudom, miről van szó, de örülök, hogy így alakult.

- Mondtam már, hogy... - szembe fordultam vele és arcomat mellkasába temetve suttogtam - ...szeretlek.

- Nem, eddig még nem. - mosolyogva felemeltem az arcát , és megcsókoltam - Én is szeretlek, Cica!

- Miaú~! - nevetve öleltem át.

- Gyere! - megfogtam a kezét, és egy közeli padhoz húztam.

- Máris elfáradtál?

- Nem, de olyan hangulatos itt.

- Igazad van. - leültem a kiszemelt padra.

Átöleltem. - Remélem, tetszik az új város, és nem akarsz visszaköltözni...

- Isten ments! Akkor inkább... nem is tudom... átköltözök Kage lakásába.

- Szerintem szívesen látna. – nevettem.

- Csak egyetlen, nem is annyira apró bökkenő van a dologban... Kyuhyun. Nem hiszem, hogy jót tenne nekik, ha én is folyamatosan a házban lennék.

- Azért még ő sem költözött oda…

- Csak idő kérdése. De még engem sem fenyeget a távozás szerencsére.

- Ha fenyeget, hozzám is jöhetsz.

- Szerinted mégis mennyi esélye van annak, hogy anyum hagyná. Kaget még esetleg, de téged... Remélem, hogy hamar megváltozik rólad a véleménye, mert sokkal jobb lenne úgy mindenkinek.

- Majd előveszem a meggyőző énemet!

- Olyanod is van? Eddig csak az imádni való, a védelmező és a kosaras éned láttam... azt hiszem.

- De még mennyire, hogy van!

- Hm... alig várom, hogy bebizonyítsd. - vállára döntöttem a fejem.

- Majd , ha itt lesz az ideje.

- Tudom-tudom, türelmesnek kell lennem. Igyekszek, ígérem.

- Helyes. – mosolyogtam.

- Most jut eszembe, mikorra is kell holnap mennem?

- Mikorra szeretnél jönni?

- Hát... suli után gondolom haza kéne mennem, hogy összeszedjem magam, mert nem szeretnék úgy kinézni, mint egy agyleszívott zombi. Mondjuk 4 vagy 5 körül?

- Gyere 4-re!

- Oké, de... cím nélkül nehéz lesz.

- Elmegyek érted, ha neked jó úgy.

-Várni foglak.-adtam egy puszit arcára.

- Remek. - vigyorogtam rá.

- Oh... Milyen aranyos! - hirtelen megpillantottam egy kislányt, aki egyedül sétálgatott a kavicsos úton.

- Szereted a gyerekeket? - kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon. Szeretek róluk gondoskodni, meg szeretgetni őket... De miért van egyedül?

- Na ez egy jó kérdés...

- Ne menjünk oda hozzá?

- Jó ötlet.

- Szia! - guggoltam le a kislány elé - Én Na Rae vagyok. Téged hogy hívnak?

- S-szia... én Min Hee vagyok.

- És miért vagy egyedül? Hol vannak a szüleid?

- Itt vannak ők is... csak előre jöttem beszélni a tündérekkel.

- A tündérekkel? Ők itt laknak a tónál?

- Bizony. - mondtam komolyan - Repülni is tudnak!

- Tényleg? És hol laknak pontosan?

- A tóban is, és a tó melletti fűzfa ágai között.

- Megmutatod?

- De csak, ha megígéred, hogy nem szólsz róla senkinek!

- Ígérem. Siwon, mindjárt jövök. Megvársz a padon?

- Persze, menjetek csak.

- Sietek vissza. - megfogtam a kislány kezét és elsétáltam vele a fűzfáig.

- Az a fiú a te tündéred? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Úgy is mondhatjuk. Neked is van?

- Bizony, látod? Ott beszélgetnek a tavirózsáknál. Az egyik Kelpie, a másik pedig a Herceg, ez az egész az ő birodalma!

- Milyen jóképű a Herceg... és az ott ki? - böktem a bimbó felé.

- Ő a Herceg húga, a Hercegnő. Ugye mennyire csinos?

- Igen, nagyon. De a szüleid nem fognak aggódni, hogy csak úgy elszaladtál?

- Visszakísérsz hozzájuk?

- Persze,gyere. - felemeltem és elindultam vele visszafelé.

- Ott van anyu! – integettem.

-Hát itt vagy,kincsem!

- Jó napot! - lettem a kislányt, aki boldogan szaladt az anyukájához.

- Meglátogattuk a Herceget! – újságoltam.

-Tényleg? És ki a kísérőd?

- Na Rae vagyok.

- Örvendek, köszönöm, hogy vigyáztál a lányomra – mosolyogtam.

- Igazán nincs mit. Csak véletlenül láttuk meg őt, aztán nem akartam, hogy egyedül kóboroljon, ezért kísértem el a fűzfához.

- Milyen figyelmes vagy.

- Köszönöm. - hajoltam meg egy kicsit.

- Mi köszönjük.

- És te egyedül jöttél?

- Nem, a barátommal. - fordultam picit Siwon felé.

- Rendes srácnak tűnik.

- Az is... Siwon, idejönnél?

- Persze - odasétáltam mellé - jó napot!

- Szervusz!

- Szia! Köszönjük, hogy figyeltél a lányunkra.

- Na Rae figyelt rá igazából...

- Te pedig távolról tartottál szemmel minket.

- Már most úgy csipkelődnek, mint a házasok. - néztem mosolyogva férjemre.

- Bizony. - bólogattam helyeslően.

- Oh... én... - zavartan forgolódtam össze-vissza.

- Mi most megyünk, ha nem gond.

- Persze, menjetek csak.

- Igazán nem akarunk titeket feltartani.

- Viszlát! - köszöntünk el illedelmesen